...kézenfogott...

- hunyd le a szemed!

egy furcsa folyosón találta magát. mindkét oldalán színes ajtók nyíltak,.az egyiken díszes aranykilincs, a másikon kopott ódon lakat, a harmadikon rozsdás retesz, a negyediken súlyos kopogtató...
- hol vagyunk? - kérdezte, még mindig a különböző ajtókat fürkészve. makacs csend volt a válasz, éppen olyan hosszú, hogy átfusson az agyán, hogy egyedül van a helyiségben, amikor valaki hirtelen kézenfogta és magával húzta a folyosó sötétbe vesző vége felé. arra sem volt ideje, hogy ellenkezzék, annyira váratlanul történt az egész. futva közeledtek egy félhomályból kibontakozó ajtó felé, ami repedezett piros festékével, és a középső kisablakot szegélyező kifakult, virágos függönyével a nagymamája házának ajtajára emlékeztette...
szinte átugrottak rajta, és egyre gyorsabban szaladtak tovább a folyosón. újabb ajtó következett, egy kék, keskeny, tejüveges ablakú... aztán egy nyersfa, egy fehér, összefirkált, egy lakkozott fenyő... három, négy, öt, hat... már számolni sem tudta, olyan gyors egymásutánban lökték be az ajtókat és rugaszkodtak neki a következőnek...
aztán hirtelen nem volt több ajtó. csak áthatolhatatlan, tömör sötétség. és csend. egyedül volt...
aztán egy levegővételnyi szünet után egy ismerős hang törte meg e csendet. a kandallóban lángra lobbanó tűzifa hangja...
a szoba falain táncoló árnyékok jelentek meg, apró lángok falraperdült alakjai. lassan megfordult és a háta mögött egy kellemes kandallót pillantott meg. a frissen gyúlt tűz illata lassan belengte az egész helyiséget, amely apró volt, bútorok nélküli, de mégis valahogy hívogatóan barátságos. elmosolyodott. el is felejtette, hogy miért van itt - leült törökülésbe, szemben a kandallóval és nagyot szippantott a levegőből. karácsonyillat volt.
a padlót valami kockás anyag borította, mintha valaki egy a szoba méreténél jóval nagyobb takarót terített volna le: a különböző színű kockák itt is, ott is kisebb nagyobb hullámokat vetettek, mint valami sakktáblamintás dombvidék.
ahogy alaposabban körülnézett észrevette, hogy a kandallótól balra lévő sarokban a kockák egy nagyobb halmot rejtenek, mintha valamit betakartak volna. ahogy tüzetesebben megnézte, mintha kissé mozgott is volna az a halom...
óvatosan, minden mozdulatát halkra fogva felállt, és a halmocska felé indult. apró, megfontolt léptekkel közelített. lassan, óvatosan a kupac lapos széle felé nyúlt, megfogta az anyagot .. . é s megállította a kezét. a kupac dorombolt. lehúzta róla a takarót és egy békésen szundító szürkésvörös cirmost talált. a macska kinyitotta a szemeit és egyenesen az ő szemébe nézett. komótosan felállt, közbeiktatva egy alapos nyújtózkodást és arrébb sétált, néhány lépésre tőle leült és újra a szemébe nézett. néhány másodpercig mereven fürkészték egymást (valamiért meglepően emberinek találta ezt a jelenetet), majd a négylábú alapos és kitartó, ébredés utáni mosakodásba kezdett.
még egy darabig bámulta a macskát meglepettségében, majd visszafordult a kupac maradék, nagyobbik része felé, amely most éppen egy nagy lélegzetet vett...
róla is lehúzta a takarót. egy kényelmesen elnyújtózott kutya nézett fel rá. vidáman felállt, és miközben ő moccanni sem mert, megszagolta a homlokát, majd néhány lépéssel hátrébb vonult. ott leült, mellső lábait keresztbe téve és ránézett. fejét egy picit megdöntötte, mintha válaszra várna, aztán letette a lábaira.
a döbbenettől még mindig a kockás takarót fogta, ugyanúgy, mint mikor a kutyát megpillantotta alatta. lassan visszafordult, és észrevette, hogy a halmocska még mindig lélegzik. pont egy ember nagyságú halom volt...
- itt vagy? - semmi válasz - hahó?
óvatosan elkezdte a halomról lehámozni a plédet. egyre több és több réteget tett maga mellé. még egyet. aztán még egyet. a halom még mindig ugyanakkora volt. egyre izgatottabban és türelmetlenebbül hajtogatta le a textilrétegeket, de semmit sem haladt előre. húzta-hajtotta-fejtette-dobálta. kockák - szürkék, pirosak, narancsak, bordók, zöldek, alkonyszínűek, sárosbarnák, sugársárgák, felhőkékek. összeráncolt szemöldökkel, a levegőt kapkodva keresett valamit, de nem is tudta pontosan, hogy mit.
- hol vagy?! - fakadt ki, miközben ledobta maga mellé az utolsó adag takarót...
- ... elbújtam...
- de hová?
- egy biztonságos helyre.
- de hogyan jutottál oda?
- elképzeltem.
- és én hogyan tudok odajutni?
- bújj alá!
felpattant és a szoba túlsó széléhez szaladt. felemelte a plédet és magára húzta.
egy szempillantás alatt újabb kockatengeren találta magát. felül kockák, alul kockák, sárgák, pirosak, narancssárgák... de ezek már nem tenyérnyi méretűek voltak, hanem majd' akkorák, mint ő. valahol a távolban egy sötétebb foltot látott. barna, bordó és téglavörös kockák kupacát... rohanni kezdett. olykor jóval a feje felett magasodott a takaró-mennyezet, olykor pedig alacsonyabb részeken vágott keresztül, ahol súrolta a gyapjú anyagot...
egy apró sátorhoz ért. indián módra felállított menedék volt, sötét kockájú anyagból. alig ért a térdéig.
- itt vagy? - kérdezte bizonytalanul.
- igen, talán.
- hogy jutok be?
- mássz be!
- de hát hogyan? ez az egész alig nagyobb, mint...
- mássz be!
sóhajtott és négykézlábra ereszkedett. meglepve tapasztalta, hogy nagyon is jól csinálhatta ezt a mozdulatsort, mert a bejárat rögtön emberi magasságúvá emelkedett. azért nem merte megkockáztatni, hogy újra felálljon... bemászott...
a másik ott ült, bebugyolálva egy méretes takaróba. a középre rakott viharlámpás sárgával világította meg az arcát, vidáman táncolt a sátor oldalán a fénye. picit ijedtek voltak a szemei, de látszott rajta, hogy tudja, itt biztonságban van.
még mindig négykézláb állt. elnevette magát.
- hát te mit csinálsz itt?
- elbújtam.
- elbújtál.
- igen, elbújtam.
- és hogy kerültél pont ide?
- ide bújtam el.
- de hogy bújtál el ide?
- ide álmodtam magunkat.