- akkor most hunyd e a szemed!
- most hova megyünk?
- hunyd le a szemed!
- ... de megint elrepítesz...
- ha szeretnél jönni, hunyd le a szemed...
- jó...
érezte, hogy megint kézen fogja és egy hatalmasat lendít a karján. megforgatták, ő pedig pörögni kezdett a tengelye körül, egyre gyorsabban és gyorsabban. csíkokká alakultak a színes kockák, a kandallóban táncoló lángok - az egész szoba egy szelíd szín-fény-kígyóvá alakult át. becsukta a szemét, hogy ne is lássa ezt a nagy forgatagot, de annyira a pupillájába égtek a csíkok, hogy így sem szabadult tőlük...
a forgás hirtelen megállt. kinyitotta szemét, de még mindig apró, színes kígyók úszkáltak a tekintetében. pedig itt (vagy most?) fekete volt minden. legalábbis körülötte, ő ugyanis egy fénykör közepén ült - valahogy a nagy szédülésben eshetett el, nem is emlékezett rá, mikor történt.
felkapaszkodott és alaposabban körbenézett, hátha talál bármit vagy bárkit. a padló ugyanúgy fekete volt, mint körülötte minden, a mennyezet sötétségbe veszett, de még a fényforrást sem találta meg. semmi.
úgy határozott, hogy elindul az egyik irányba, hátha akkor történik valami. ahogy megtette az első lépést, a fénykör tágulni kezdett és a látóköre bal sarkában meggyulladt egy apró fény - egy gyertya... odakapta a fejét és abban a pillanatban tőle jobbra lobbant fel egy másik. megfordult és döbbenten tapasztalta, hogy mögötte, a fénykörön túl apró mécsesek és gyertyák hada ontja magából a fényt, amint visszafordult, már a másik oldalról is körbevették. összeráncolta a homlokát. a fekete háttér előtt a kacérkodó gyertyalángok egyszerre lebbentek jobbra, balra...
halk nevetést hallott a háta mögött, talán csak egy mosoly hangja volt, és valami a nyakához simult...
hátrakapta a fejét - a gyertyalángok egyszerre húzódtak össze. senki sehol.
újra apró kacajt hallott a háta mögött, de mire odafordult, megintcsak nem látott semmit.
- itt vagy? - kérdezte halkan.
nevetés. a hang irányába fordult és éppen elkapott egy, a látótere szélén lebbenő anyagdarabot. hiába fordította utána a fejét, megint túl lassú volt.
- hol vagy?
halk nevetés. már szinte ingerülten fordult utána, hiába. jobbra, majd balra kapta a fejét, néhányszor idegesen körbefordult...
- ne játssz velem...
hirtelen hátrafordult.
a lány ott állt előtte, egészen közel. az arca olyan közel volt, hogy még éppen egymás szemébe tudtak nézni, a keze majdnem hozzáért az övéhez. hosszan a szemébe nézett, az arca kifürkészhetetlen volt. ő csak zavartan állt, nem tudta hogy került a lány ide, nem tudta mit akar tőle, moccanni sem mert. szeretett volna félrenézni, de a fürkésző tekintet nem engedte. úgy érezte, mindent tudnak róla.
a lány hirtelen elmosolyodott és elnevette magát. ahogy felhangzott a nevetés, remegő táncba kezdtek a mécsesek körülöttük, ő pedig úgy érezte, mintha szoros köteleket oldoztak volna le a testéről. a lány még egy kicsit közelebb lépett, amennyire csak lehetett úgy, hogy ne érjen hozzá. felemelte a kezét - kesztyű volt rajta, ugyanabból az anyagból, amiből a ruhája is készült -, ő pedig újra mozdulni sem mert. érezte, ahogy a lány kesztyűs keze az arcához ér, és becsukja a szemeit. nagyon halvány érintése volt, mintha csak ő képzelte volna el. érezte, ahogy egy tincset a füle mögé tűr, végigsimítja az arcát és hallotta ahogy elneveti magát. valami mást is hallott: valahonnan mintha zene szűrődött volna elő, egyre hangosabban...
a lány megfogta a jobb kezét és a bal vállára tette a kezét. táncolni kezdtek és ő meg mert volna esküdni rá, bár nem látta, hogy a sok-sok gyertyaláng velük együtt táncol. a zene egyre hangosabb lett, egyre lendületesebb. néha hallotta a lányt nevetni, de ő elmosolyodni sem mert érezte, hogy teljesen együtt mozdulnak, érezte a másik közelségét, hallotta a ruhája suhogását, érezte, hogy a lépéseik egyre lendületesebbek, egyre többet és többet jelentenek, érezte, hogy egyre és egyre közelebb kerül az arca a lány arcához...
... és akkor vége lett. ő ott állt értetlenül egy fénykör közepén, körös-körül feketeség. érezte, hogy melegek az ajkai, hogy izzad a tenyere, hogy szinte kapkodja a levegőt. és érezte, hogy az össze mécses és gyertya most benne lángol, makacsul és követelőzőn...
inkább újra lehunyta a szemét...
- most hova megyünk?
- hunyd le a szemed!
- ... de megint elrepítesz...
- ha szeretnél jönni, hunyd le a szemed...
- jó...
érezte, hogy megint kézen fogja és egy hatalmasat lendít a karján. megforgatták, ő pedig pörögni kezdett a tengelye körül, egyre gyorsabban és gyorsabban. csíkokká alakultak a színes kockák, a kandallóban táncoló lángok - az egész szoba egy szelíd szín-fény-kígyóvá alakult át. becsukta a szemét, hogy ne is lássa ezt a nagy forgatagot, de annyira a pupillájába égtek a csíkok, hogy így sem szabadult tőlük...
a forgás hirtelen megállt. kinyitotta szemét, de még mindig apró, színes kígyók úszkáltak a tekintetében. pedig itt (vagy most?) fekete volt minden. legalábbis körülötte, ő ugyanis egy fénykör közepén ült - valahogy a nagy szédülésben eshetett el, nem is emlékezett rá, mikor történt.
felkapaszkodott és alaposabban körbenézett, hátha talál bármit vagy bárkit. a padló ugyanúgy fekete volt, mint körülötte minden, a mennyezet sötétségbe veszett, de még a fényforrást sem találta meg. semmi.
úgy határozott, hogy elindul az egyik irányba, hátha akkor történik valami. ahogy megtette az első lépést, a fénykör tágulni kezdett és a látóköre bal sarkában meggyulladt egy apró fény - egy gyertya... odakapta a fejét és abban a pillanatban tőle jobbra lobbant fel egy másik. megfordult és döbbenten tapasztalta, hogy mögötte, a fénykörön túl apró mécsesek és gyertyák hada ontja magából a fényt, amint visszafordult, már a másik oldalról is körbevették. összeráncolta a homlokát. a fekete háttér előtt a kacérkodó gyertyalángok egyszerre lebbentek jobbra, balra...
halk nevetést hallott a háta mögött, talán csak egy mosoly hangja volt, és valami a nyakához simult...
hátrakapta a fejét - a gyertyalángok egyszerre húzódtak össze. senki sehol.
újra apró kacajt hallott a háta mögött, de mire odafordult, megintcsak nem látott semmit.
- itt vagy? - kérdezte halkan.
nevetés. a hang irányába fordult és éppen elkapott egy, a látótere szélén lebbenő anyagdarabot. hiába fordította utána a fejét, megint túl lassú volt.
- hol vagy?
halk nevetés. már szinte ingerülten fordult utána, hiába. jobbra, majd balra kapta a fejét, néhányszor idegesen körbefordult...
- ne játssz velem...
hirtelen hátrafordult.
a lány ott állt előtte, egészen közel. az arca olyan közel volt, hogy még éppen egymás szemébe tudtak nézni, a keze majdnem hozzáért az övéhez. hosszan a szemébe nézett, az arca kifürkészhetetlen volt. ő csak zavartan állt, nem tudta hogy került a lány ide, nem tudta mit akar tőle, moccanni sem mert. szeretett volna félrenézni, de a fürkésző tekintet nem engedte. úgy érezte, mindent tudnak róla.
a lány hirtelen elmosolyodott és elnevette magát. ahogy felhangzott a nevetés, remegő táncba kezdtek a mécsesek körülöttük, ő pedig úgy érezte, mintha szoros köteleket oldoztak volna le a testéről. a lány még egy kicsit közelebb lépett, amennyire csak lehetett úgy, hogy ne érjen hozzá. felemelte a kezét - kesztyű volt rajta, ugyanabból az anyagból, amiből a ruhája is készült -, ő pedig újra mozdulni sem mert. érezte, ahogy a lány kesztyűs keze az arcához ér, és becsukja a szemeit. nagyon halvány érintése volt, mintha csak ő képzelte volna el. érezte, ahogy egy tincset a füle mögé tűr, végigsimítja az arcát és hallotta ahogy elneveti magát. valami mást is hallott: valahonnan mintha zene szűrődött volna elő, egyre hangosabban...
a lány megfogta a jobb kezét és a bal vállára tette a kezét. táncolni kezdtek és ő meg mert volna esküdni rá, bár nem látta, hogy a sok-sok gyertyaláng velük együtt táncol. a zene egyre hangosabb lett, egyre lendületesebb. néha hallotta a lányt nevetni, de ő elmosolyodni sem mert érezte, hogy teljesen együtt mozdulnak, érezte a másik közelségét, hallotta a ruhája suhogását, érezte, hogy a lépéseik egyre lendületesebbek, egyre többet és többet jelentenek, érezte, hogy egyre és egyre közelebb kerül az arca a lány arcához...
... és akkor vége lett. ő ott állt értetlenül egy fénykör közepén, körös-körül feketeség. érezte, hogy melegek az ajkai, hogy izzad a tenyere, hogy szinte kapkodja a levegőt. és érezte, hogy az össze mécses és gyertya most benne lángol, makacsul és követelőzőn...
inkább újra lehunyta a szemét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése