.

lekuporodik. paplanalárejtőz. hallgatja a csendet és keresi az újabb akadályt. annyira ijesztően buktatóktól mentes volt az utóbbi pár nap, hogy szinte törvényszerűnek tartja, hogy nemsokára vihar jön. pedig közben történnek dolgok, jók is meg rosszak is, érzi, hogy hol vannak még a saját hibái is - legfőképpen azt, hogy időt kell hagynia magának. azt még nem tanulta meg. pedig nagyon is fontos, valahol önuralom kérdése is, hogy legyen idő egy forraltborozásra...
de most ez egy egészen kicsit ijesztő. hogy nem dőlt most össze semmi. nem szakadt rá a tető, de még szó sem volt róla, nem volt olyan csábító a szabadság a türelmes várakozással szemben, hogy egy vállrándítással azt mondja, most inkább elmenekül és rögtön az első lépéssel összetöri magát - és persze mást is. és ez valahol szokatlan. annyira, hogy ki-kikukkant és lesi a következő akadályt vagy villámot, ami lecsapni készül...
és persze meg is találja a gondot magában, de csak csendben, bátran megjegyzi, hogy nézdazakövetkező. és ez is döbbenetes. szinte annyira nyugalom van, hogy szeretne inkább ideges lenni, mert nem szokott hozzá, hogy ő erre egyedül is képes. most szinte ürességnek érzi, pedig tudja, hogy nem pusztán az.
reméli, hogy a takaró alatt, ahova visszahúzódik, megtalálja az álmodozót, aki egy kopott zongora mellett ül, mellette dobok, repülő szőnyeg és álomjáró masinák, az egyik füle mögött ceruza, a másik mögött ecset, és mindeközben kézzel fest verset, de úgy, hogy maszatos az orra... közben pedig fütyörész és ámul, hogy milyen szép ez a világ. és sokat táncol. nevetvetáncol.